Reviews

BUDAFOKI DOHNÁNYI ZENEKAR KONCERT

MüPa, 2019

“Remek lehetőség nyílt Szentpáli Roland kivételes technikájú, a tuba ritkán hallható dallamjátszó, mondhatni, éneklő lehetőségeit felcsillantó játékának élvezetére is.”
— ZeneKar (Fittler Katalin)

SZENTPÁLI ROLAND: ORFEUSZ-BALETT

MüPa, 2018

“A Szentpáli-balettben is jelentős markáns ritmika világa tovább tágult a jazzes hangzásokkal, a szólisztikus virtuozitás hasonlóképp szolgálta a figyelem ébren tartását, mint a preparálásnak köszönhető – kiváltképp kortárs zenében járatlan hallgatók számára – ritka hangszínpaletta”
— ZeneKar (Fittler Katalin)

SZENTPÁLI ROLAND: ORFEUSZ-BALETT

MüPa, 2018

“Szentpáli zenéje egyébként valóban jó táncalapanyag, és bár mindössze 26 perces, mégis kompletten és jól tagoltan fedi le az Orfeusz-történetet.”
— Tánckritika.hu (Megyeri Léna)

(R)EVOLUTION

Hanglemezkritika, 2017

“Mert az egyik jelentős értéke a hallgatnivalónak, hogy arra készteti a hallgatót, társítsa a látványhoz a hangzást! A kezdőszámokban megjegyezhetjük a 16. században létrejött, manapság a historikus előadásokban és angol katonazenekarokban kedvelt szerpent hangját (különösen akkor izgalmas a hallgatnivaló, amikor a harsona-előd sackbut is társul hozzá!), hallunk cinbassót, ophikleidet, francia tubát, bécsi (típusú) koncert-tubát, kétféle hangolású bombardont (………), valamint basszustubát. Mindezeken a hangszereken remekel Szentpáli Roland, s ez is a cél, korántsem valamiféle, darabról-darabra változó kamaraegyüttes-produkcióról”
— Gramofon (Fittler Katalin)

A GYÁSZ ARCAI – AZ ORFEO ZENEKAR ÉS A PURCELL KÓRUS ESTJE

MüPa, 2013

“„…a hangszeres tételekben pedig egzotikus hangzási szépséggel, kristálytisztán szólalt meg a trombitából, három harsonából és szerpentből álló különleges hangszeregyüttes. Utóbbit Szentpáli Roland szólaltatta meg általam eddig nem hallott tökéllyel.”
— Revizor (Malina János)

SZENTPÁLI ROLAND: TROMBITAVERSENY

Zeneakadémia, 2009. március 13.

Szentpáli Roland alkotását fantasztikus virtuozitással szólaltatta meg Tarkövi Gábor. De nemcsak a Bajor Rádió Zenekarának egykori és a Berlini Filharmonikusok jelenlegi tagja tud mindent a hangszerrôl, hanem a harmincegy éves zeneszerzô is. Utóbbi kezét egyértelmûen az érzelmek vezetik a kottapapíron; ezért hat zenéje természetesnek.

SZENTPÁLI ROLAND: TROMBITAVERSENY

Zeneakadémia, 2009. március 13.

“Izgalmas mûsorral álltak ki az MR Szimfonikusok Hollerung Gábor vezényletével. Szentpáli Roland Trombitaversenyének ôsbemutatója nyitotta a koncertet, majd a hazai hangverseny-látogató elôtt elvileg nem ismeretlen kortárs magyar alkotás, Vajda János Magnificatja következett, míg a második félidôben egy majd’ kétszáz éves, de a koncertrepertoárból – eme elhangzás alapján állítom: – fájdalmasan hiányzó mû, Mendelssohn Az elsô Walpurgis-éj címû kantátája csendült fel. Szentpáli Roland alkotását fantasztikus virtuozitással szólaltatta meg Tarkövi Gábor. De nemcsak a Bajor Rádió Zenekarának egykori és a Berlini Filharmonikusok jelenlegi tagja tud mindent a hangszerrôl, hanem a harmincegy éves zeneszerzô is. Utóbbi kezét egyértelmûen az érzelmek vezetik a kottapapíron; ezért hat zenéje természetesnek. A zenei anyag nem túl erôs, nem különösebben eredeti; mindvégig leköt, de mély nyomokat nem hagy. Az opus azon versenymûvek közé tartozik, amelyekben a szóló hangszer nem külön „személyiség”, akivel a zenekar versenyez, beszélget; a szólista ugyan kiemelt fontosságú szólamot játszik, de a zenekar része. A fiatal szerzô kiváló rézfúvós háttértudása dicsérendô, de a zenei szövet a fortissimo részeknél olyan sûrû, hogy néhol csak a látvány segített hozzá egy-egy szólam észleléséhez. (Áttetszôség szempontjából mindenképpen javaslom neki Vajda János Magnificat-partitúrájának tanulmányozását.) Számára a gesztus a fontos – az, hogy ezt milyen hangokkal éri el, másodlagos; ahol módom volt megfigyelni, a „töltelékszólamokat” kevésbé hallottam értékesnek. Érdekes volt viszont az elsô tétel fôtémája, a kromatikusan kacskaringózó apró mozgások, amelyek felett a trombita témája többször – néhol sajnos az elôre sejthetôségig – visszatért. A lassú tételbôl a keretként szolgált, Barber Adagiójára emlékeztetô, akkordikus anyag maradt meg, a harmadikból pedig a jazzes hangütés. Vajda alkotását nem elôször hallottam – most nem annyira a karakterek változatossága, mint inkább a mû dramaturgiai fordulatai vonták magukra a figyelmemet: a csúcspontok és a lazább, hangulatilag ernyedtebb részek egymást kiegészítô volta, az intenzitás nagyszerû eloszlása a mû vonulatán. Elég csak a „Quia fecit mihi magna” kezdetû tétel törzsi zenére emlékeztetô, szûk basszus-kánonból induló, nagydobbal, üstdobbal, fagottal kísért, az extázisig duzzadó zseniális fokozásra gondolni, vagy a különös módon kettévágott doxológia elsô részének halmozását említeni, ami után a mondat második fele („miképpen kezdetben…”) és egyben a mû epilógusa csendes pizzicatóval köszönt be. A csúcspontnál elkélt volna a zenei erôviszonyok körültekintôbb súlyozása, mert a kórust elnyomta a zenekari apparátus. Ide tartozik, hogy Hollerung Gábor a Mendelssohnmûben többször engedte el a gyeplôt: a fortissimo szakaszoknál nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a mai zenekar harsonái és üstdobjai hangerôben jóval meghaladják Mendelssohnéit, míg az énekhang ma sem tud többet adni. Az MR Énekkar egyébként is az orgonaülésre szorult, jóllehet ez a hendikep megfelelô artikulációval, szövegmondással valamelyest talán ellensúlyozható lett volna. E téren sok a tennivalója a kórusnak, de úgy érzem, ha új karigazgatója, Somos Csaba erre kellô súlyt helyez, a megfelelô létszám a korábbinál jóval rugalmasabb, alakíthatóbb hangzású és szuggesztívebb elôadásra alkalmas együttest eredményezhet. Mendelssohn opus 60-as számot viselô kantátája, Az elsô Walpurgis-éj néhány éve szerepelt a zenekar mûsorán. Akkor nem volt alkalmam meghallgatni, de hálás vagyok az együttesnek, hogy ismét mûsorra tûzte, mert nagyszerû zene, érthetetlen, miért hiányzik a koncertrepertoárból. A nyitányt jelentô zord viharzene megszólalhatott volna pregnánsabb ritmikával, akcentusokban gazdagabban, színesebben, a gesztusokat erôteljesebben megformálva; ekkor a zene „kizöldülése” is jobban érvényesülhetett volna, ami közvetlenül bevezeti a kórus megszólalását: „Nevet a május!” Meláth Andrea itt mélyebb regiszterben kapott énekelni valót – ez az ô lágéja; a Vajda-mû magasságai nem az ô hangjára kívánkoznak. Nagyszerû választás volt a tenor szólista, Szappanos Tibor, valamint a mindvégig kottájába merülô, de nagyhangú basszus, Gábor Géza is. A mûismertetôk mellé megkaptuk a vokális mûvek magyar fordítását is, ami teljessé tette a mûélvezetet. Ilyen vállalkozó szellemû koncerteken nyílik igazán lehetôség megérezni, micsoda kalandot jelent ismeretlen zenével találkozni.”
—Zenekar ujság: 2009/2 szám